Barabás Márton (1952) három és fél évtizede alakuló, műfaji szempontból sokszínű életművének egyik legjellemzőbb elvont motívuma a zene.
by Szendi Horváth Éva
Természetesen ehhez hozzátartoznak a zeneiséget jellemző fogalmak, mint az ismétlés, a repetíció, a rész és az egész egymáshoz való viszonyának kérdése. A másik pedig a zene megtestesülését jelképező konkrét motívum, a zongora (és egyéb hangszerek, illetve a zenéhez kapcsolódó tárgyak), melyek szervezőelemként alkotói periódusainak mindegyikében központi szerepet játszanak. A Műcsarnok termeiben rendezett visszatekintő kiállítás festményeinek, objektjeinek, installációinak valamint könyvszobrainak bemutatásán keresztül célozza meg Barabás Márton komplex életművének „rekonstrukcióját”.
Barabás művészi tevékenysége a főiskolai évek után a hetvenes évek végén indult. Nagy visszhangot kiváltó korai művei már jelezték, hogy művészi figyelmének fókuszában a múlt, a kulturális emlékezet „lejárt szavatosságú” tárgyainak újrahasznosítása, illetve rekontextualizálása áll. Teszi ezt olykor csendes konceptualizmussal, máskor érzéki festőiséggel, néha a preparátor szigorú következetességével, vagy épp áradó játékossággal és humorral bont ki művein. A nyolcvanas évek első felében a fotó alapú realizmus és a hagyományos képtértől való eltávolodás jellemezte, majd az évtized második felében az újfestészet „szubjektív historizmusának” szellemében alkotta meg műveit. A 90-es évek folyamán tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte.
Az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a 90-es évek végén a festészethez. Szemléletére pályája eleje óta egészen a mai napig jellemző, hogy művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak, hanem alkalomszerűen (kiállításokkor) és tudatosan egy nagyobb installáció részévé válnak. Kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival. Zongoracsigák a térvonalakkal, festmények a szobrokkal, objektek a könyvtárgyakkal, akár az életmű különböző időszakaiból is.
Önarckép
Barabás Márton kísérletező, poétikus felfogású és konstruáló szemléletű tárgyalkotása tudatosan keresi és kutatja a múlthoz való kortárs kapcsolódás lehetőségeit. Alkotói megközelítése alapvetően a 20. századi avantgárd tradíciókban gyökeredzik. E hagyományból azonban a formai kifejezés olyan széles spektrumát integrálta saját alkotói tevékenységébe, ami egy összetett, kulturális utalásokkal gazdagon átszőtt életművet eredményezett. Barabás négy és fél évtizedes életművének feltérképezése nemcsak vizuális sokszínűsége miatt izgalmas feladat, hanem azért is, mert az œuvre együtt lüktet a 80-as és 90-es évek, majd pedig az ezredforduló utáni művészet fontos kérdéseivel, problémáival és dilemmáival. A Műcsarnokban megrendezett visszatekintő életmű kiállítás rekonstrukciós kísérletnek fogható; a laza időrendiségben rendezett műcsoportok művész alkotóperiódusainak összefüggéseit, motívumvándorlásait és jelképhasználatát kívánják felvázolni.
