A Török Pál utcai Pinceszínházban május 10-ig látogatható Ellinidha Piros Lepsényi az Üveghegyen túlról című kiállítása

 

by Szendi Horváth Éva

Piros Ellinidha egy amszterdami kiállításának szórólapján így vall magáról: A kommunista Magyarországon nőttem fel. Általános iskolába egy kis faluban jártam, majd a tanulmányaimat Budapesten folytattam és a filmakadémiát is ott végeztem el. Utolsó munkahelyem a Magyar Televízióhoz kötött, ahol filmvágóként dolgoztam. 1986-ban disszidensként érkeztem meg Hollandiába.

Ellinidha Piros Lepsényi 

-Nagy bátorságra vall, ha valaki ki mer ugrani a semmibe.

-Ez igaz, de nekem könnyebb volt, mint másoknak, mert a képeim évekkel megelőztek engem. Voltaképpen egész életemben festő voltam, én erre születtem. Kétéves gyerekként már fény derült a bennem szunnyadó kreativitásra. Az árokban bogáncsból, a patakparton pedig agyagból különböző formákat hoztam létre. És mint most, a beszélgetés alatt is: egyfolytában rajzoltam. Csak kilencéves koromra tanultam rendesen olvasni, ám akkor azonnal rabul ejtett a költészet. Hamar „magamra szabtam” József Attila Reménytelenül című versének azt a sorát miszerint: A semmi ágán ül szívem… Ezt a gondolatot úgy módosítottam: A semmi ágán ül a remény. Egész életemben menekültem, harcoltam a szépért, a jóért, ám jómagam szintén sokszor éreztem a reménytelenséget. A szülői jelenlét hiánya az állandó sehol se levést tudatosította bennem. Az iszonyatos érzés, ha az ember nem kap elég szeretetet és reménytelen helyzetéből nem látja a kiutat. Mikor világgá mentem úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet. 

-Hogyan fogadták az üveghegyen túl?

-Említettem, hogy a képeim szinte „húztak” maguk után. Ám tudtam, hogy egyedül semmi sem megy. Szerencsémre a festményeim által hamar szereztem szeretetet, barátokat, szerelmet, hitet. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy éltem, mint Marci Hevesen. Soha, senki nem tartott el és a festményeimből sem tudtam megélni. Sokfelé laktam és rengeteg alkalmi munkát vállaltam. A viszontagságok mégsem lobbantották fel bennem az önemésztő gonoszságot és a lelkemben soha nem tápláltam negatív gondolatokat másokkal szemben sem.

 

-Megpróbálttatásokkal teli sorsa ellenére a képeiből mégis az életbe vetett hit, az életöröm, a pajkos báj és a szív melengető humor sugárzik.

-Az alkotáshoz ezeknek a tulajdonságoknak az ébren tartására nagy szükség van. És rengeteg erőre! Annyi gyalázattal nővünk fel és az utunkat félresikerült barátságok, házasságok, illetve egyéb közösségi kudarcok szegélyezik. Képtelenek vagyunk másokkal együtt élni, folyamatosan bántjuk egymást. Törekedni kell arra, hogy a rosszindulat el ne uralkodjon az emberen, tetteinkben ne az diktáljon lépten-nyomon. Bennem működik a jóindulat és ez működteti a hétköznapjaimat is.  Elfogadó vagyok és szeretném, ha engem is elfogadnának. Egyébként is haragot, az irigységet és a féltékenységet nem lehet lefesteni. Én csak a legszebb belső tulajdonságokat tudom ábrázolni, mert azok sugárkoszorút fonnak valaki köré. Legfőbb célom, hogy meglássam az emberben a szépet és a jót. 

 

-A Pinceszínházbeli kiállítását a Munkácsy-díjas festőművész, Szurcsik József értő/szerető szavakkal nyitotta meg. Kiemelte, Ellinidha a képein keresztül a saját sorsa tanulságát kínálja fel az érdeklődőknek. Az alkotások szinte egy titkos napló lapjaiba engednek betekintést. Külön-külön és összeolvasva is a létezés élményét fogalmazzák meg.

-Legtöbbször azért festek, hogy tudjam/érezzem: létezem! Őszintén hiszem, van értelme szeretni önmagunkat és embertársainkat. Akár erdőt, virágokat vagy hópelyheket látok, az emberi formát és lelkületet azonnal belelátom. Emberközpontú képeim alakjai lebegnek, zuhannak, susognak, levegőt vesznek. Ez biztos, minden más bizonytalan…

-Festményeinek zöme kis- és közepes méretű.

-Mint említettem: sokfelé éltem és a kisebb képekkel mindig könnyebb egy új helyre elköltözködni. Ráadásul a fizikai helyhiány sokszor befolyásolja az alkotás méretét, hisz’ egy szobában kell élni és festeni egyaránt. Akkor még nem beszéltünk a vászon, festék és az ecset áráról…

 

-Hová, milyen közegbe szánja a képeit?

-Elsősorban nem a külvilágnak, hanem önmagamért és önmagamnak festek. Soha nem szántam a festményeimet galériákba vagy nagy közgyűjteményekbe. Az tesz boldoggá, ha valaki az otthonában velük együtt akar és tud élni. Teljesen mindegy, hogy az alkotásomat a nappalijába, a hálószobájába, vagy akár a WC-be akasztja-e fel.  Az utóbbi tíz évben jó ismerőseimnek, barátaimnak köszönhetően egyre több kiállítást rendezhettem. Így már nemcsak a holland lakások falaira kerültek fel a képeim, hanem Braziliától Angliáig is eljutottak. Vannak, akik előbb a festményeimről fotót kérnek, és ennek alapján is vannak eladásaim. 

-Soha nem gondolkodott azon, hogy visszatérjen Magyarországra?

-Dehogynem, hisz’ Tompa Mihály már a 19. közepe táján megírta az örök igazságot: Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! Engem is visszahúz a szívem. Érzelmi és anyagi okok miatt azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy eleget tegyek a vágyaimnak. Ám mindig örömmel jövök haza és erős hiányérzettel megyek vissza Hollandiába. 

-A közelmúltban elég furcsa dolog történt. Az egyik festményét a mesterséges intelligencia a Google-ről obszcenitás miatt letiltotta.  

-Digitális analfabéta vagyok, így ez az esemény nem izgatott fel különösebben. Azt sem tudom hogyan működik a Google ellenőrző rendszere. Én csak teszem a dolgom: festek. Már máskor is beleláttak a képeimbe egyet mást, amire munka közben nem is gondoltam.  Ezzel a festménnyel kapcsolatban még senki, semmilyen kivetni valót nem talált, csak a mesterséges intelligencia. Az ominózus képen csak az erőt és a férfias szépséget akartam ábrázolni. Ez a kép most a Pinceszínházbeli kiállításon is megtekinthető. Mindenki saját maga döntse el, hogy igaz-e ez az állítás. Egyébként pedig újra József Attilát idézném: Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.

Szendi Horváth Éva